Május 3.

Jonathan Harker naplója

Május 3. Beszterce. Münchenből 8 óra 35 perckor indultam este. Bécsbe másnap reggel érkeztem; 6 óra 36 perckor kellett volna érkeznem, de a vonatunk egy órát késett.

Budapest csodálatos egy helynek látszott, ha a kevésből, a mit a vonatról és rövid sétám alatt láttam, itélhetek. Nem mertem nagyon messzire menni az állomástól, mert hogy későn is érkeztünk, meg nem biztam egészen az indulás pontosságában sem. A benyomásom az volt, hogy elhagytuk nyugatot és keleten vagyunk, a nyugati-hidak egyik legremekjebbén, a mely itt a hatalmasan széles és mély Dunát fogja át, keresztül a hajdani török uralom tradiciói közé jutottunk.

Elég jókor indultunk és éjjelre Kolozsvárra értünk. A Royal-hôtelben szálltam meg éjszakára. Ebédre, vagyis inkább vacsorára csirkét ettem, a mely valamiféle piros borssal volt elkészitve, igen izlett, de roppant szomjas ételnek bizonyult. (Megjegyzés. A recipéjét megszereztem Minna számára.) A pincér hozzá intézett kérdésemre azt mondta, hogy ez paprikás csirke és minthogy ez nemzeti eledel, hát mindenütt megkaphatom a Kárpátok között. A csekély német tudományomnak itt is igen jó hasznát vettem; nem is igen tudom, hogy a nélkül hogyan boldogulhattam volna.

Indulásom előtt Londonban egy kis időt szakitottam arra, hogy a British Muzeumban néhány könyvet és mappát átnézzek Erdélyt illetőleg, eszembe jutott, hogy az országnak némi ismerete nem ártana, a mikor az ország egyik fővárosával lévén dolgom. Ugy találtam, hogy a vidék, a melyről szó volt, az ország legkeletibb részén, épp három más állammal határos, Erdélylyel, Moldovával és Bukovinával, a Kárpátok kellő közepén, egyike Európa legvadabb és legismeretlenebb részének. Egyetlen egy mappán sem voltam képes megtalálni a Drakula-kastély fekvésének csak körülbelül való meghatározását sem, de ugy találtam, hogy Beszterce, a melyet a gróf utolsó postaállomás gyanánt nevezett meg, elég jól ismert hely. Néhány jegyzetet szurok itt közbe, hogy majd, ha Minnával utazásaimról beszélek, felfrisitsem velük emlékezőtehetségemet.

Transzszilvánia népessége négy különböző nemzetségből áll; szászokból délen és ezekkel vegyest az oláhokból, a kik a Dáciriktól származtatják magukat; magyarokból nyugaton és székelyekből keleten és északon. Én az utóbbiak közé megyek, a kik a hunoktól és Attilától származottaknak mondják magukat. Meglehet, hogy ez ugyis van, mert a mikor a magyarok a tizenegyedik században elfoglalták az országot, a hunokat már itt találták. Azt olvastam, hogy a Kárpátok patkóalakja a világ minden ismert babonáját fogja körül, ha igen, akkor itt időzésem igen érdekesnek igérkezik. (Megj. Meg kell a grófot kérdeznem.)

Nem jól aludtam, noha elég kényelmes ágyam volt, mindenféle különös álmom volt. Igaz, hogy egész éjjel egy kutya vonitott az ablakom alatt, tán ez okozthatta; vagy pedig a paprika, mert az egész flaskó vizemet meg kellett innom és azért még folyton szomjas voltam. Reggel felé elaludtam és csak az ajtómon való folytonos kopogtatásra ébredtem föl. Hát ugy látszik, mélyen kellett aludnom. Reggelire megint paprikást és valami kukorica lisztből készült kása félét ettem, a mit ugy hivtak, hogy mamaliga, aztán valami leveles félébe takargatott füszerezett vágott husfélét, kitünőnek találtam. (Megj. Ennek is elkértem a recipéjét.) Sietnem kellett a reggelivel, mert a vonat valamivel nyolc előtt indult, vagyis kellett volna, hogy induljon, mert én hét óra harminc perckor az állomásra rohantam és egy óránál is tovább ültem már a kupéban, a mikor végre elindultunk. Ugy látszik, hogy minél jobban közeledik az ember Kelet felé, annál kevésbbé pontosak a vonatok.

Egész nap ődöngtünk végig az országon, a mely változatos szépségében fejlődött fel előttünk. Néha apró városokat vagy kastélyokat láttunk a dombok oldalán, olyanokat, a melyeket csak régi mesemondó könyvek rajzain látunk, néha folyók és patakok mentén haladtunk, a melyeknek két oldalt néha köves medre mutatta, hogy milyen szokott áradások alkalmával lenni. Minden állomáson láttunk embereket, néha egész csoportokat mindenféle viseletben. Némelyek épp olyanban voltak, mint nálunk otthon a parasztok, vagy olyanok, a milyeket Német- és Franciaországon keresztül jövet láttam, rövid zekével, kerek kalappal és otthon készült nadrágban, de némelyek ma rendkivül festői viseletben voltak. Az asszonyok igen csinosaknak látszottak, kivéve ha ugyan közelről nézte őket az ember, csakhogy egy kissé esetlenül vastagok voltak derék körül. Mindegyiknek bő fehér ingujja volt és csaknem valamennyinek széles öve egy egész csomó lig-lóggóval, mint valami ballerinának a jelmeze, csakhogy persze ez alatt egy alsószoknyával. A legkülönösebbeknek a szlávokat találtam, a kik vadabbak a többinél, széles cseperke kalapjukkal nagy, bő, piszkos, fehér nadrágjukkal, fehér vászon ingükkel és óriás bőr övekkel, a mely majdnem egy lábnyi széles és rézszögekkel gazdagon kivert volt. Óriás csizmát viseltek, a melybe a nadrágjuk széle bele volt türve és hosszu fekete hajuk és tömött fekete bajuszuk volt. Nagyon festőiek, de nem igen bizalomkeltők. Szinpadon bárki is valamely keleti zsiványbandának nézhetné őket. Pedig azt hallottam, hogy igen szelidek és jócskán hijjával vannak a személyes bátorságnak.

Meglehetősen bealkonyodott, mire Besztercére értünk, a mely igen érdekes ódon városka. Ugyszólván a határszélen állva – mert a Borgó-szoros innen át vezet Bukovinába – igen viharos időket látott, a melyek erős nyomokat hagytak rajta. Vagy ötven évvel ezelőtt öt izben is borzasztó tüzvész pusztitotta.

Drakula gróf utasitása nyomán az Arany Korona vendéglőbe szálltam, a melyet kellemes meglepetéssel egészen ódonnak találtam, mert természetesen szerettem volna, a mit csak lehet, tapasztalni és látni az ország szokásaiból. Ugy látszik, már vártak, mert a kapuhoz közeledve, egy jóképü öreges asszonyt láttam, a rendes pórruhában, fehér alsószoknya, dupla, hosszu köténynyel elül-hátul, szines szövetből, a mely szinte-szinte szerénytelenül feszült meg rajta. Mikor közel értem, köszönt és szólott:

– Az angol uraság?

– Igen, feleltem, én vagyok Harker Jonatán.

Ő mosolygott és valamit mondott egy öreges, fehér ingujjas embernek, a ki utána jött a kapuba. Az bement és rögtönösen vissza jött egy levéllel a kezében: